Még a nap sem kelt fel , de én már igen. Nem tehetek róla, Edward jelenléte, azt hozza ki belőlem, hogy a lehető legtöbbet ébren töltsem. Csakis azért, hogy vele lehessek. Itt fekszek az ágyamban, és nézem a szerelmemet, aki bármit megtenne, csak ne kéne itt hagynom. Szomorú, még a gondolat is, hogy már csak egy napig maradhatok itt…Aztán ki tudja mi jön ?A halál…az biztos…De vajon fognak-e emlékezni rám? Vajon szomorúak lesznek? És egyáltalán… Fájni fog a halál?
A mellettem fekvő, kedvesen megsimogatta az arcomat, és tovább figyelte annak, minden remegését.
Csak feküdtünk, és néztük egymást, mintha nem nézhetnénk akármikor…De miket is beszélek?Már csak óráim vannak hátra! Akkor miért ne aggódnék. Az arcom eltorzult erre a tényre, Edward a hátamnál fogva magához húzott, és ölelt. Hiányozni fog, ez a sokat mondó ölelés,ezek a percek…De már mindegy…Beletörődtem, meghalok , és kész. De úgy látszik, hogy csak a puszta gondolat is elég volt, ahhoz, hogy a könnyeim patakként törjenek ki belőlem. Pedig én tényleg nem akartam, túl sokszor sírtam. Most erős akartam lenni. De úgy látszik, ez nekem nem megy… Szerelmem, ha lehet, még szorosabban húzott magához.
A nap előbújt rejtekéből, fényt hozva, a sötét kis szobába. Semmi nem takarta, a hatalmas, izzó gömböt, így az világíthatott szüntelen. Nem takarták, se a felhők, se a hatalmas lombú fák, mintha csak egy utolsó, szép napot szeretne ajándékozni, nekem a természet. Utolsó… Magamban sokszor ízlelgettem már ezt a szót… De sosem tudtam igazán, hogy mit is jelent. De most már tudom. Utolsó nap , utolsó ölelés , utolsó érintés…Ez a szó…Talán a borzalmas a legjobb fogalmazás…
Az órák múltak, de még mindig nem lehetett több mint tíz óra, mert akkor kellett mennem Alice-ékhez, hogy kisminkeljenek, megcsinálják a hajam, meg satöbbi.
- - Edward… Hány óra?
- - Fél tíz. Ideje öltöznöd. Cody-nak is szólni kéne.
- - Persze… Szólok neki – éppen, hogy csak kikászálódtam, az ágyból. Edward rögtön visszahúzott egy csókra, és a fülembe súgta.
- - Boldog születésnapot!
- Köszönöm…- lesütöttem a szemem, és kisétáltam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, és aki visszanézett rám, az nem én voltam. Egy kisírt szemű, szomorú lány éktelenkedett, velem szemben. Lehunytam a szemem, hátha akkor majd eltűnik ez a kép, és egy gyönyörű királylány néz majd vissza rám. De csalódnom kellett. Ugyanaz, a bágyadt személy ütötte meg a tekintetem. Elvégezve a reggeli-fürdőszobai teendőimet felöltöztem, és kivonultam a helységből. Cody Edward mellett ült az ágyon, és engem vártak, mikor pedig megpillantottak, felálltak, és indultunk is. Természetesen, autóval mentünk. Öt perc sem telt bele, és már Alice lógott a nyakamban. Miután megunta a cibálásom, húzni kezdett a házba, ami csodaszépen volt feldíszítve. Sokkal szebb volt, mint képzeltem volna. Nem az a tipikus szülinapos dolog volt. Kék, és fehér virágok voltak mindenütt,és ugyanilyen színben pompáztak a lufik is. Olyan volt, mint egy bálterem. A szoba közepén, hatalmas üres tér, a szélén , pedig székek. De meg kell hagyni, gyönyörű volt. De itt még nem állt meg barátnőm, egyenesen felhúzott az emeletre, azon belül, egy fürdőszobába.
Rosalie már ott volt, és éppen a hajsütőt babrálta.
-Szóval, először is, megcsináljuk a hajad , aztán a sminked , aztán pedig felöltözöl- kezdte Rose.
- De, nekem, nincsen cipőm – jutott eszembe.
- De van! Én vettem, mikor ruhát is – közölte Alice. Ezzel már nem tudtam vitatkozni. De újra eszembe jutott valami.
- És Cody? Ő hol van?
- Mindjárt jön, csak elment ajándékot venni.
- Ajándék?-kérdeztem.
- A nélkül nincs buli! – nevette barátnőm. Na, most már, tényleg nem volt mit mondanom. Hátradűltem a székben, és a fejem, egyenesen, a csapban landolt. Kimosták a hajam, aztán tanakodni kezdtek, hogy hogyan tovább. Végül abban maradtak, hogy begöndörítik. Mikor ezzel végeztek, a sminkemnek fogtak neki. Úgy gondolták, hogy nem kell túlzásokba esni, és miután ezt kitárgyalták, engem előre dőltettek, és egyedül hagytak a ruhámmal.
Mielőtt öltözésbe kezdtem volna, belenéztem a tükörbe, és nem az fogadott, ami otthon. A színtelen alak helyett, most egy valóságos angyal nézett vissza rám. De ez csak a külső… De ebbe most nem megyek bele. Felvettem a ruhámat, és eligazgattam magamon. Így utólag, már nem bántam, hogy megvettük, de mégis zavart, hogy ki fogok tűnni a tömegből.
Már éppen a kilincsért nyúltam, mikor kinyílt az ajtó, és Alice dorgáló tekintettel nézett rám .
-Hát azt akarod, hogy Edward meglásson? Nem bírsz magaddal? Inkább segíts megcsinálni a hajam meg a sminkem- ő is leült az ismerős székre, és nekifogtam a hajának, bár én nem vagyok profi, és az ő haját sem kellett volna változtatni. Azt hiszem, valami tűrhetőt varázsoltam. De annyi idő kellett hozzá , hogy már így is megérkeztek a vendégek. Barátnőm, még felkapkodta a ruháját, és kitáncolt az ajtón. Mikor meglátta, hogy én kővé dermedve álltam odabent, visszajött, és taszigálni kezdett. De engem megint elfogott az az érzés, hogy mindenki engem fog bámulni, így nem volt kedvem kimenni.
- Alice… adj egy percet-bólintott, és kilibbent. Én még egy utolsó mély levegőt vettem, és kiindultam az ajtón. Nem voltak fent. Kezdtem megnyugodni, hogy lent sincsenek, de amikor a lépcsőn lépkedtem, megláttam a harmincfős tömeget, akik csak rám vártak. Amit leértem, tapsolásban törtek ki, és éljeneztek. Szememmel rögtön Edward után kutattam, de helyette, csak a hatalmas ajándék-köteget láttam. Hiába cikáztam tekintetemmel, nem volt sehol. Egyszer csak, valaki megölelt hátulról, hirtelen sikítani akartam, de amint felfogtam , hogy ki is az , megnyugodtam , és hátrafordultam.
- Gyönyörű vagy – búgta a legszebb hangján.
- Hol voltál?
- Mögötted – nevetett Edward. Valaki megkopogtatta a vállam, én pedig hátranéztem, tekintetem a hatalmas mackó, Emetten landolt. Aki mosolyogva üdvözölt.
- Szia, hugi! Boldog 18. szülinapot. És ne feledd, mától büntethető vagy –kacsintott. Aztán ellépkedett.
- Két ajándékom is van neked- szólt szerelmem.
- Igen?
- Igen! –vigyorogva kihúzta magát. és húzni kezdett a nappaliban lévő emelvényre. Csak most esett le, hogy mindenki minket figyel.
-Szóval az első meglepetésem –suttogta, a tömeg hirtelen elhallgatott, és még jobban nézett minket , mindenki egy emberként tapsolt. Csak tudnak mit… Hirtelenelfogott a fejfájás, az a fejfájás, ami az ájulás előtti percekben jelez, hogy nemsokára a földet fogom nyomni.
Az agyamban elkezdtem lejátszani azt a jelenetet, ahol, én elájulok, és haldoklok, a barátaim pedig sírnak, hogy meghalok. Ezt nem tehettem velük. Furcsa egy megoldás jutott eszembe, de biztosan sikerülni fog.
- Edward, elmegyek, mindjárt meghalok- kitéptem a kezem övéből, és egy utolsó csókot nyomtam ajkára, nem akartam abbahagyni, de az idő vészesen fogyott. Mielőtt bárki felfoghatta volna, hogy mit csinálok , én La Push felé futottam , oda legalább Edwardé nem követhetnek.
Futottam, nem törődve semmivel, el akartam érni a határt, a ruhámat nem kíméltem futás közben, teljesen szakadt, és sáros lett. De kit érdekel most egy ruha? Mikor másodperceim vannak hátra. Egyre gyengültem, és könnyeim se zavartatták magukat, folyni kezdtek. Már, nem érdekelt semmi, csakhogy eltűnjek, és senki ne találjon, hogy mindenki tovább folytassa az életét. Csak én nem… Rám a halál vár. És ez tudatomban áll. Még talán tudok egy kicsit küzdeni, de a határt már nem érem el… és tényleg nem, a föld kicsúszott alólam, bennem pedig újra elkezdődött a „harc”…
